adóvevő

/Fotó forrása: MTI - Balogh Zoltán/

Egy ködös novemberi reggelen a rakpart felé igyekszem, hogy elérjem a menetrendszerinti tömegközlekedési hajót, mely - ha a szerelmet nem is, de legalább engem - átvisz a túlsó partra. Ahogy a kikötő pallójáról a hajóra lépek, rutinból mutatom érvényes bérletemet, s szabad ülőhelyet fürkész dunai szél csípte, fáradt tekintetem.

Lehuppanok egy ablak melletti szabad helyre, indulhat is a reggeli városnézés. Indulhatna, ha nem lenne odakint oly nagy a köd. Jobb híján előveszem nálam sokkalta okosabb telefonomat, mely seperc alatt elém tárja a napi friss híreket. Mit tegyünk, már ez is boldogság, hajó- és adatforgalom a Duna közepén! A BKV hajó lassan szeli a habokat, közben az idő nem áll meg, rohan, nem vár: menni kell, dolgozni, termelni, húzni, csinálni, hallgatni, szólni, egyezkedni, hívni, cipelni, vinni, vonni, majd vonszolni magunkat haza.

A "slow movement", a "hygge" és társaik jegyében ma megengedem magamnak, hogy lassan utazom. Pörgetem-pörgetem a híreket, s megtudom: épp 145 évvel ezelőtt a mai napon egyesült Pest, Buda és Óbuda. Döbbenten belegondolok, hogy micsoda békebeli időutazásban van részem, hiszen épp itt ülök a semleges Duna közepén és se Budán, se Pesten, se Óbudán nem vagyok. Mondhatnám, hogy nem állok két lábbal a földön, bár a hajózás engem mindig egyfajta súlytalan állapotra és időtlenségre emlékeztet.

A Lánchíd alatt haladva akaratlanul is eszembe jut Széchenyi és a híd története, és ami most történni fog vele. Igen, világváros lettünk, ehhez alkalmazkodni kell, tudomásul veszem. Aztán az is eszembe jut, hogy a kislányom a minap levágta a játékpónija farkát. Neki is tudomásul kell vennie, hogy nem fog visszanőni.

A hajó halad, s ha nem is látom, de gondolatban körbesétálom a Budai Várat, fiákkerrel átvitetem magam Óbudára, ahol megebédelek egy hangulatos kis vendéglőben, majd ebéd után omnibusszal átugrom egy pesti kávéházba. S míg velem megáll az idő, a telefonom kijelzője kegyetlenül jelzi: múlik az idő. Minden másodpercünk egy hír, a napunk nem más, mint egy erőteljesen hullámzó hírfolyam. Fókuszálni próbálok, most csak a fővárossal kapcsolatos információk érdekelnek. Műemlékvédelem, örökségvédelmi intézményrendszer, szakmai képviselet, régészeti államigazgatás, építésügy, érdekérvényesítés, vagyongazdálkodás, ingatlanfejlesztés, városmarketing, országimázs, nemzeti identitás, kiemelt beruházás, beemelt kiruházás, felszámolás, felépítés, leépítés, feltúrás, lezárás, elterelés. De keresési eredményként jönnek a könnyedebb, üdébb szavak is, látom van itt számos társadalomépítő civil kezdeményezés, legyen az karitív jellegű vagy kulturális-nevelő célzatú.

Fontos az emlékezés, az évfordulók. De a fejlődéssel ugye együtt jár a változás, így egy évforduló sem kelti bennünk mindig ugyanazt a boldogságot. Védjük a várost? Óvjuk a várost? Szeretjük a várost? Élhető még ez a túlterhelt, túlhajszolt város? Van már közösségi iroda, közösségi a kert is és a közlekedés is, de van közösség a városban? Tényleg egyesült ez a mai Budapest? És a víz választ?

Ahogy körülnézek, azon kapom magam, hogy a hajón már csak én vagyok. A többiek mind leszálltak. Vagy kiszálltak. De legalább - ha a szerelem nem is - én átértem a túlsó partra, ahonnan még gyorsan visszapillantok. Sűrű a köd, de azért látom, hogy valamit visz a víz. Mintha a múlt egy része lenne az.