adóvevő

szubjektív kulturális hír- és élményfeldolgozó készülék

Lux Ádám: "Az igazi barát szerintem nagyon ritka"

Ha nem színész lenne, pszichológiával és mélylélektannal foglalkozna. Lux Ádámmal beszélgettünk barátságról, régi és új szerepekről, Jászai Mari-díjról és a politikamentes színház eszményéről.

Fotó: Szarka Zoltán

 Fotó: Szarka Zoltán

Októbertől két új színházi szerepben is láthat téged a közönség, ismét mély lelki munkát igénylő karaktereket alakítasz. Mikor kezdtél el készülni a szinte párhuzamosan zajlott próbafolyamatokra?

Valóban négy nap különbséggel volt két nagy premierem az elmúlt napokban - közülük az egyik egy szerepátvétel, amelyet mindössze négyszer próbáltunk. Ez Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című darabjának Henrik tábornok szerepe a József Attila Színházban, és őszintén hálás vagyok a kollegáimnak, hogy mindannyian teljes odaadással voltak jelen ezen a négy próbán. Nehézsége, összetettsége miatt nyár közepe óta tanultam ezt s minden egyes nap elmondtam a szöveget a teljes anyagot. Ez a szerep sokkal felfokozottabb idegállapotot, igazi lelki mélyrepülést igényel. A másik figura Herczeg Ferenc Kék rókájának főszerepe, Paulus karaktere, de az erre való felkészülést egy teljes próbafolyamat segítette. A két darab alaproblematikája egyébként nagyon hasonló, férfi barátságokkal a középpontban, melyeket felkavar egy harmadik ember, egy nő személye. Szerelmi háromszögekre, lelki és fizikai megcsalásra derül fény ezekben az előadásokban, s ezek alapos kihívás elé állítják a barátokat.

A küzdelmes barátságok szerepei valahogy megtalálnak téged. Gondoljunk csak vissza például William Wharton Madárkájára, amelyet szintén a József Attila Színházban mutattatok be még 1991-ben. 

Igen, a Madárka is abszolút ilyen volt. Azt mi színészek vittük be az akkori igazgatóhoz, hogy szeretnénk színpadra állítani, így került a József Attila Színház Stúdiószínpadára, s több évig játszottuk nagy sikerrel. Én Madárka barátját, Alfonsot játszottam, aztán a színpadi prózai munka után az Alan Parker féle filmfeldolgozásban szinkronszerepként megkaptam Madárkát is. Így művészként annak a barátságnak mindkét oldalát átélhettem. A lélektani vonal, a pszichológia mindig nagyon érdekelt, ezért különösen nagy öröm számomra, hogy játszhattam Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból c. monodrámáját, Goethe Clavigojának Beaumarchais-ját, Tolsztoj Kreutzer-szonátájának Pozdnisev-ét és Babits Gólyakalifájának Tábory Elemérjét. Ezek közül a Feljegyzések az egérlyukból állt a legközelebb hozzám, nagyon szerettem és a mai napig boldogan játszanám. Dosztojevszkij kisregényének ezt a sikeresen dramatizált változatát két helyen is játszottam, a Komédiumban és Budapesti Kamarszínház Shure Stúdiójában.

Mi az ami segít mélyre ásni, hogy megfelelően el tudd csípni a karaktert ezekben a lélektanilag intenzív előadásokban?

A megélt éveim, és az eddig eljátszott szerepek együttesen segítenek. Ami bennem megvan, azt csak elő kell bányászni, ami meg nincs meg, annak utána kell járni. Sokat olvasok, nézek filmeket, látok színdarabokat, mindenféle érdekes helyzetet, alakítást, és ezek mind hatnak rám, ezekből mind tanulok, gazdagodom. Például a tévében ma már túl nagy a választék, de már rutinosan ki tudom szúrni az igazi "ember filmeket", ezeket borzasztóan szeretem. 

Hogyan pihened ki az ilyen pszichikailag megterhelő szerepeket?

Nehezen, de kipihenem. Ha egy ilyen lelkileg felpörgetett figurát játszik az ember, akkor annak a lecsengése minimum az előadás ideje, de sokszor még az sem elég, annyira dolgozik bennem a szerep. Természetesen ez már egy nagyon kellemes fáradtsággal párosul. Ha az ember egy ilyen szerepet játszik, teljesen kinyitja a lelkét, ezáltal viszont sebezhetővé válik. Az a nehéz feladat, hogy amikor a színész lejön a színpadról, akkor varázsütésszerűen be kellene tudnia csukni ezeket a lelki ajtókat, de ez persze nem mindig sikerül. S ha ilyenkor – néha akaratlanul is – rossz megjegyzések hangzanak el, azok olyan sebesülést tudnak okozni, hogy az ember hetekig-hónapokig nem áll talpra tőle. Ezt meg kell tanulni kezelni, az önismeret ebben sokat segít.

Mit gondolsz a barátságról?

Én igazán komolyan gondolom a barátságot, és talán épp ezért nagyon kevés igazi barátom volt. Haver az persze van, de az egészen más, az igazi barát az szerintem nagyon ritka. És nekem az egyik igazi barátom a világ másik végén él. Sajnos már sok-sok évvel ezelőtt elment, így nagyon messze kerültünk egymástól. Hiányolom is, de a család azért pótolja ezt a hiányt.

Milyen karakterek, szerepek izgatnak a jelenlegi életszakaszban?

Mindenfélék. Igazából én nagyon kevés olyan szerepet játszom, ami a koromnak tökéletesen megfelel, de még a szinkronban is ritkán kapok ilyen szerepet, általában inkább idősebb figurákat szoktak rám osztani. Jelenlegi, két új szerepem is idősebb a saját koromnál, de ezzel semmi baj nincs, szakmailag ezt is egyfajta kihívásnak tekintem. A kor nem is izgat, inkább műfaji sokszínűségre vágyom. Ahogy említettem, elsősorban a lélektani darabok érdekelnek, de nagyon örülök egy jól megírt vígjátéknak is. A színész akkor teljes egész, ha sokfélét játszhat. Nagyon szeretek énekelni is, éppen ezért a Gyöngyhajú lány balladája, amelyet az Experidance csapattal adunk elő, nagyon kedves számomra. De nem tagadom, hogy leginkább ezek a mélylélektani darabok izgatnak.

Mit jelent számodra a színház, mint hely? Szabadúszóként nem hiányzik az, hogy tartozz valahova?

A színház, mint hely rettentően fontos számomra, kiváltképp a stúdiószínpadok, mert egyesítik a filmnek és színháznak az előnyeit. Élő, mint a színház, de olyan finoman, visszafogottan kell játszani, mint egy filmen. Semmi nagy gesztusra, semmi nagy mimikára nincs szükség, egy szemrebbenés is látszik, és én ezt nagyon élvezem. Izgalmas a kockázat, amit magában rejt, mert hamar lebukhat az ember, ha nem őszinte az, amit megfogalmaz. És a nézővel közösen megélt katarzis, a "megáll a levegő" érzés nagyszínpadról kevésbé érzékelhető.

Nagyon sokáig szabadúszó voltam, most is az vagyok, de a társulat mégis fontos számomra. Többször fordult elő, hogy vendégként, de ugyanabban a színházban egymás után több produkcióban is dolgoztam, és akkor bizony sokat jelentett, hogy egy szakmailag és emberileg is megszokott társulat volt körülöttem. Ha szerencsém lett volna és egy olyan színházba kerülök, ahol folyamatos a bizalom irántam, akkor lehet, hogy egész életemet egy színháznál töltöm. Nem így alakult, viszont így rengeteg embert ismertem meg. S a szabadúszás, mint műfaj azért működik, működhet, mert ha az emberrel örömmel dolgozik egy rendező, akkor az legközelebb is hívja majd. Hála Istennek ezen alapul az együttműködésem Pozsgai Zsolt és Csiszár Imre rendezőkkel is.

Pozsgai Zsolttal több filmet is készítettél.

Így igaz, és Pajer Róberttel is számos szép filmet készítettünk, nagyon szerettem a velük való közös munkákat. A Zsolttal forgatott filmek közül a legnagyobb sikerű a legutóbbi Megszállottak című alkotás, mely tizenhét külföldi filmfesztivál díját vitte el a közelmúltban. Ez is mélylélektani dráma, egy Kálvin és Loyolai Szent Ignác közötti vallási vitával a  középpontjában és nagyon érdekes, hogy miért arathatott ilyen nemzetközi sikert, miért érdekelhetett például Indiában sokakat olyannyira, hogy a bangladesi filmfesztiválon az abszolút fődíjat, az Arany Rókát is megnyerte. Nyilván jócskán van aktualitása manapság is. Tévéfilmnek indult, de hetven percnél hosszabb lett, így mozifilmként söpörte be a nemzetközi díjakat. Monte Carloban például személyesen vehettük át az egyik fődíjat.

Ugyan szabadúszó vagy, egyes szerepeid mégis az Új Színházhoz kötnek. Kényes a kérdés, de hogy éled meg azt, hogy olyan intézményben játszol, melyet nem kerül el a politikai megbélyegzés s ezért személyed felől is talán könnyen negatívan ítélkezhetnek? Tudsz úgy működni, hogy közben minden tekintetben független maradsz?

Finoman fogalmaztál, sajnos nem túl jók a tapasztalataim. Én ha valamit igencsak nem szeretek, akkor az konkrétan a politika. Ami engem illet, én független maradnék, de van, amikor egy színház összes tagját egy bizonyos politikai ideológiával azonosítják. Ez nevetséges! Semmi köze nincs a művészetnek a direkt politikához, ezzel együtt érzem ezt az ellenállást a szakma bizonyos területein. Pedig olyan nincs, hogy jobboldali színház meg baloldali színház. Sajnos elkezdtünk efelé haladni és ez szerintem agybaj. Nincs átjárás egyes színházak között vendégszereplés tekintetében sem. Ez az egész egyszerűen ostobaság, tehetség van és tehetségtelenség.

Ha már az ideológiáknál tartunk, kanyarodjunk vissza a Megszállottakhoz; milyen határig egészséges a megszállottság szerinted? Ha az említett Madárkára gondolunk, a megszállottság ott abszolút jelen volt.

Azt nem tudom meddig egészséges, de azt gondolom, hogy csak megszállottan lehet csinálni például ezt a pályát, csak úgy van értelme, erre ezt tudom felelni. Igenis bele kell halni minden estébe, persze, ha olyan típusú a játszandó karakter. A "pörgessük meg gyerekek, mert sietünk" hozzáállást én nem szeretem, sosem szerettem, felháborít. Minden egyes színházi este közönségére úgy kell tekinteni, hogy ők épp akkor vannak először színházban, és én akkor, azon az estén fogom rabul ejteni őket.

Fotó: Szarka Zoltán

 

Ha te színházba mész, milyen élményeket vársz?

Teljes odaadást várok. Ha egy koncepció esetleg nekem nem igazán tetszik, de közben a színészek meghalnak a színpadon – a szónak a művészi értelmében –, akkor az rendben van. Láttam én már kitűnő színészi alakításokat úgy, hogy az alapkoncepcióval nem értettem egyet, de az engem nem zavart. Engem tényleg elsősorban a színészi játék érdekel, nem tudok kivetkőzni a bőrömből, ez izgat. Nagyon tudok lelkesedni ha egy előadás ilyen, és nagyon mérges tudok lenni, ha nem az, hanem odadobott, félgőzzel végrehajtott fáradt, rutin feladat.

Mivel foglalkoznál ha nem színész lennél?

Mivel a színháznak a lelki mélységei érdekelnek leginkább, biztosan pszichológiával. De ez csak akkor merülhetne föl, hogy ha mondjuk letiltanának a pályáról. Én annyira színész akartam lenni, hogy fel sem merült, hogy mással foglalkozzak.

 

A színház-film-szinkron hármasfogatából melyik a legfontosabb számodra? Melyikben jobb megélni a lelki katarzist? 

Elsősorban színházban jó megélni ezeket a lélektani drámákat, de természetesen mindegyik műfaj más és mindnek meg is van a maga szépsége. Az a jó, ha a három egységben, egészséges arányban van jelen az ember pályáján. Most éppen a színház oldalára billen a mérleg, de egy évvel ezelőtt a film volt túlsúlyban. Nagyon tudok lelkesedni a szinkronért is – ami szerencsére mindig akad –, főleg ha egy jó színészt szinkronizálhatok. Az elmúlt évtizedek alatt kitűnő színészeknek volt szerencsém a hangomat kölcsönözni és ebből is nagyon sokat lehetett tanulni.  Igen szélsőséges emberi helyzetekben mutatkoztak meg az általam szinkronizált figurák és én ezt mindig nagyon szerettem, mert a szinkronban tanultakat nagyon jól lehet hasznosítani a színházban, és a filmeknél is. Mértéktartó, finom eszközöket használó színészeknek kölcsönözhettem hangomat, úgymint Thomas Gibson, Simon Baker, Kenneth Brannagh, Johnny Depp, John Cusack. Ezekkel a fantasztikus művészekkel "dolgozni" kitűnő iskola volt.

Ami a sikereket illeti, idén Jászai Mari díjban részesültél, ehhez utólag is gratulálok. Melyik a fontosabb számodra, a díj vagy a közönség közvetlen visszacsatolása?

Köszönöm szépen! Számomra mindkettő fontos, és nagyon örültem az elismerésnek. Nagyon jól esett, amikor sok kollegám csak annyit mondott: „Végre!” A közönség reakciói közül a legszélsőségesebbek a legigazibbak, és talán a legmeghatóbbak. Legutóbb például a Balatonnál egy szál fürdőnadrágban ért az élmény, amikor a lángososnál állva egy 70 év körüli, szintén fürdőgatyás bácsi odalépett hozzám s azt mondta, hogy neki egy életre szóló élményt jelentett a Szeretlek, Faust! című darab, és megköszönte az alakításomat. Na, ez is egy ilyen fontos pillanat, amiért érdemes ezt a pályát választani! A gyertyák csonkig égnek premierje után pedig egy hölgy jött oda hozzám, megölelt és csak annyit mondott, hogy „Ez csoda volt, igazi Márai…”

Gondolom nagy barátságban vagy a versekkel is.

Abban a megtisztelő helyzetben vagyok, hogy a Magyar Művészeti Akadémia rendszeresen hív tavaszi és őszi irodalmi estjeire szavalni. A Vers mindenkinek sorozatban is volt szerencsém verseket előadni, de ami nagyon kedves élmény számomra az az, hogy a Családbarát Magazinban immáron négy alkalommal is mondhattam Anyák napja alkalmából verseket, melyekhez Cakó Ferenc készített fantasztikus homokanimációt. Nem titok, hogy ezeket mindenképp szeretném felhasználni egy saját anya-fiú témájú színházi esthez, melyet édesanyám emlékére szeretnék létrehozni, s melyhez az anyaggyűjtés már igen előrehaladott állapotban van. A műsorban Dsida Jenő, Csukás István és Reményik Sándor gyönyörű versei mindenképp központi helyet fognak kapni, s az est alkalmával az éneklés sem maradhat majd el. Ez most épp a következő – még beteljesületlen – színházi álmom.

Fotó forrása: Lux Ádám Facebook oldala / A gyertyák csonkig égnek, József Attila Színház

Fotó: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház (Lux Ádám Facebook oldala)

A bejegyzés trackback címe:

https://adovevo.blog.hu/api/trackback/id/tr1815288458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

adóvevő

tematika nélküli inspiratív és asszociatív ad-hoc elmélkedések a művészeten innen és túl

Friss topikok

Feedek

süti beállítások módosítása